Ez a történet, egy olyan lényről szól, aki egyre inkább megszállja az embereket. De alattomosan, észrevétlenül hódít, ahogy telik az idő és Felnőtté tesz bennünket. És nem elég neki az az egy, mert akit megszállt, abból kiszól váratlanul, ezzel összetörve szép, gyermeki ábrándokat, hogy végül a gyanútlanul növekedő ifjúságban is fokozatosan teret hódítson.
Kisgyermek koromban, szívesen meséltem magának a fűrészporos tapéta formáiból mesét, mielőtt elaludtam. Mindenféle figurát beléjük láttam, nagyon könnyen. Később pedig, 13-14 évesen elkezdtem ódákat zengeni (csak papíron zengtem!) arról, hogy milyen gyönyörű a telihold fénye, a viharos ég, vagy hogy milyen az a "romantikus életérzés"...
Aztán egy éjjelen meghallottam Őt és azonnal mítoszt kreáltam köré! Az éjszaka csöndjében... egy csodás tiszta hang! Egyetlen madáré, ami vízhangzik a házak között! A Holdbéli Madár! Igen! Ez lesz a neve! És a hangjától most úgy érzem... hogy egy tó partján lévő faházikó ágyában fekszem, ami mellett egy fa áll, rajta a madár, aki csak nekem énekel!
Meséltem erről Anyának is. Sőt! Meg is mutattam neki a hangot. Aztán, egy napon hármasban, vagyis én és az ősök ballagtunk hazafelé, amikor a nap már lemenőben volt és Anya mondta:
-Hallod a Holdbéli Madarat?
-Igen...- mondom én, elfelhősödött áhítatos gyermeki képet vágva. DE erre megszólalt mellettem dörgő hangján Mr Realitás:
-Az nem holdbéli madár, hanem egy RIGÓ!
Valamivel később, az egyik tanárom, aki Pestről járt le tanítani (Ági néni, az egyik szakmai tanárom) olvadozva mesélte, hogy hallott az ablaka mellett szólni éjjel egy gyönyörű madárhangot. Láttam, hogy teljesen oda van érte. Mondtam is neki:
-Az csak egy rigó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése