Mért vagyunk képesek jobban szeretni egy állatot, mint egy embert? Mármint valódi állat-állatra gondolok. Nem az ember egy másik megnyilvánulásra.:) Szóval szerinted mért van az, hogy az első pillanattól kezdve szeretettel figyeljük. Pedig nem tudjuk, hogy ki ő. Talán, mert nem egészen értjük a nyelvét, jobban odafigyelünk rá. Az ember ott téved el, hogy azt hiszi, egy nyelvet beszél a másikkal. Ezért nem figyel oda eléggé, és ezért alakít ki téves képet róla. Mert „nem lehet olyan korsóba tölteni, ami már tele van.” Így értjük félre egymást és nem találkozunk igazán sohasem.
Egy állat, egy „kedves kis dög” hamarabb megszelídít minket, mint mi őt. Talán azért, mert neki nem célja ez. Az ember mindig el akar érni a tetteivel valamit. Makacsul él benne egy kép, hogy hogyan kell a dolgoknak lezajlania. És csalódik, ha nem úgy lesz. Pedig soha nem lesz úgy. Mert szerencsére, nem az elme álmát álmodjuk a valóságunkban. Vagyis de. De ha odafigyelünk… nem.
Persze, ha minderre valóban ráébredünk, még az is kevés, mert mernünk kell kinyitni magunkat és megosztani belső kincseinket a másikkal. Ehhez vállalni kell, a félreértés veszélyét. Ráadásul a másik félnek is ugyanitt kell tartania az akadálytalan kommunikációhoz.
Ki kell üríteni a korsót! Tudnunk kell, hogy nem tudunk semmit. Barátunkat mindig úgy kell figyelnünk, mint egy új házi-kedvencet, hogy valóban megértsük azt, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Mert bár anyanyelvünk gazdag, sosem lehet elég szava a jelen pillanatra.
Nem elég, ha két magyar találkozik és beszélget. Valódi figyelem és lélek-hasonlóság is kell hozzá hogy megértsék egymást. Szóval sok-mindennek kell együtt állnia. De legalább lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése