Tudom, sokan megírták, megénekelték, megfilmesítették, lefestették, sőt el is táncolták már ezt a gondolatot, de nem véletlenül. Túl igaz ahhoz, hogy ne merüljön fel újra és újra azoknak az embereknek a lelkében, akik az igazságot a bölcsességet és a tartós boldogságot keresik (és meg is találják).
Régóta tervezem már ezeket a sorokat. Először középiskolás koromban, a buszon ülve kezdtem őket fogalmazni, de most érzem először hogy közzétehetőek és remélem folytatódnak majd mindazokban akik elolvassák.
Az élet egy nagy, közös utazás. Egy vonaton ülünk mindazokkal, akikkel egy irányba tartunk és ezáltal összefonódik a sorsunk. Az út kellemes és szép tájakon, hegyeken tengereken és tavakon kívül néha sötét alagutakba is bevisz, de sohasem marad ugyanaz. Néha vannak, akik leszállnak, hogy a székeik, és ezzel az életünkben játszott szerepeik felszabaduljanak, hogy mások vehessék át azokat. Minden régi helyére megjön az új, a megfelelő időben.
Döntéseink következtében néha a vonatunk vágányt vált, hogy új, eddig ismeretlen tájakra jusson el. Ez az irányváltás gyakran akkor történik meg, amikor már látszólag a külvilág és az események úgy ismétlik önmagukat mint a rajzfilmekben a háttér. De megesik az is, hogy más, párhuzamos síneken utazókat pillantunk meg, és kiszúrunk magunknak valakit az egyik vagonban, majd az a járat eltűnik a szemünk elől, de mi ettől még nem tudjuk felejteni az egyik utasát. Ha szerencsénk van, találunk magunknak olyan átszállási lehetőséget ami ezzel az emberrel közös járatra juttat el, és barátaink, életünk lelkes szurkolói és háttértáncosai követnek minket, mert minden új találkozás elindít még sok másikat, és ezzel új alapokat helyez el sokak életében.
De ki vezeti ezeket a szerelvényeket? Tudod a választ?
